„1943- 2013”
„ Hanyas vagy? Én negyvenhármas… holnap leszek hetven…”
Ezek a szavak 2013. szeptemberében hangzottak el, és ez volt a sok-sok találkozásunk közül az utolsó beszélgetés legfontosabb pillanatai… A családi körben készült születésnapi fotón még mosolyog, napbarnította homlokán nem látszanak a végzetes kór előzményei. Másnap a futótűzként elterjedt hír szerint Lacit rohammentő vitte kórházba, a fél oldala lebénult, a diagnózis: stroke… És megkezdődött az életért folytatott a 110 napos küzdelem.
Bodnár László a második világégés közepén született Karcagon. Szülei kétkezi munkások, dolgos emberek voltak, neki is ezt a sorsot szánták. A föld adta sorsot, ha eljön az idő, nincs mese, dolgozni kell: szántani, vetni, aratni kell. Ilyenkor nincs megállás, lazítás, feladni nem lehet.
A mezőgazdasági technikum elvégzése után gyakornokként Szőlősre került, és a helyi termelőszövetkezetben növénytermesztési ágazatvezetőként helyezkedett el. A nagyüzemi mezőgazdaság átszervezésének kulcskérdése akkor az volt, hogy sikerül-e megtermelni a megváltozott tulajdonviszonyok között az ország kenyerét, biztosítani a lakosság magasabb szintű élelmiszer ellátását. A Petőfi termelőszövetkezet sok tekintettben élenjárt a szántóföldi növénytermesztésben, a termelési eredményei megyei szinten is elismertek voltak. Ezt a teljesítményt gépesítéssel, a nagyüzemi fajták meghonosításával, a korszerű termesztési eljárások bevezetésével érték el. A szövetkezet vezetői számítottak a fiatal szakember munkájára, aki a napi munka mellett üzemmérnöki képesítést is szerzett. A munkájában következetes, segítőkész vezető volt, aki tisztelte a munkatársait. A termelőszövetkezet megszűnése nagy váltás jelentett számára. Az új helyzetben először egy betéti társaság, majd egy családi vállalkozás megszervezésében látta a folytatható jövőt. Sok helyi lakosnak adott munkát állandóan vagy alkalmilag, folyamatosan bővítette és gyarapította a családi gazdaságot. Ezt hagyta örökül feleségének, gyermekeinek és a két unokájának.
Néha túl sokat vállalt, azok közé tartozott, akik nem tudtak lazítani. Az úton mindig találkoztunk a kedvenc fehér Lada Nivájával, egy pillanatig sem pihent, folyamatosan intézte a családi gazdaság aktuális ügyeit. Hiába, a föld volt az élete, a mindene … Sok munka várt még rá, nagyon szeretett volna még élni, tele volt tervekkel és célokkal. Másképpen képzelte a jövőt, közel 50 évet élt Tiszaszőlősön, de gondolatban visszavágyott a karcagi tanyavilágba. Ez nem adatott meg neki, mert már az első hetekben látszott, hogy sorsa eldőlt, hiába küzdöttek érte orvosai, családtagjai. December 31-én a karcagi kórházban megpihent. 2014. január 4-én családtagjai, a helybeliek, nagyon sok ismerőse, volt munkatársa, a környék gazdái kísérték utolsó útjára. Kívánjuk Neked, legyen súlytalan feletted a föld, nyugodj békében! OV
