A hír eljutott az akkori megyeszékhelyre, Egerbe is, ahonnan rövidesen ki is szállt a „királyi fiskus” embere, Nagy Ferenc ügyész, hogy a kincset lefoglalja. Addig azonban az aranylelet jelentős része már elvándorolt a faluból. Néhány – nem jelentéktelen – tárgyat mégis össze tudott szedni: azokat feljutatta Budára, ahonnan még 1840-ben – az akkori jogszabályok és császári rendeletek értelmében – átvándorolt az Bécsbe a „K. u. k. Antikenkabinet”-be, vagyis a császári kincstárba.
A közel 120 éve lelt aranykincs emléke még a mai napig is fennmaradt Tiszaszőlősön. A lelet megtalálásának körülményeit Tariczky Endrének a múlt század végén még szemtanúk mesélték el. Az ő tollából tudjuk azt is, hogy az aranytárgyak csontváz mellett voltak, és edényeket is találtak ott. Sőt a csontváz koponyáját, amely egy földbirtokoshoz került, ő juttatta az egri érseki gyűjteménybe, a lelőhelyről származó edényleleteket pedig később a tiszafüredi múzeumnak adta. (A koponyának, sajnos, a háború alatt nyoma veszett.)
A kincs a nép képzeletét erősen foglalkoztatta, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az elbeszélők a valóságot megtoldva adták szájról szájra a történetet. Így a csontváz mellett talált aranylemezt mellvértnek nézték, aminek alapján Tariczky már mint „arany mellvértes lovag” sírjáról tett említést a leletről.
Boros Imre, a községi tanács hivatalsegéde az apjától hallotta meg – 90 éves lenne most, ha élne, – hogy valami Herczeg nevű ember lett volna a kics megtalálója; az arany karperecet a botjára tűzte, és úgy jött haza. Meglátta ezt egy másik ember, lekapta a botról, és elfutott vele.
A 70 éves Balogh Sándor is halott a nagyaszóparti kincsről, de ő azt már mint „fazék aranyat” emlegette. Így lassan a lelet emléke összeolvadt a csodás kincsleletek közismert mondájával.
Azzal, hogy a tiszaszőlősi kincs mögött bezárultak a bécsi kincstár kapui, a lelet a magyar kutatók szeme elől el is tűnt. Az egyik – éppen a legjelentősebb – darabját ugyan bemutatták az 1884-ben Budapesten megrendezett ötvösműkiállításon, de ekkor a szakemberek a páratlanul álló aranyékszer jelentőségét még nem tudták felismerni. A kivitelezése alapján azt állapították meg, hogy az valószínűleg őskori eredetű, de közelebbit nem tudtak róla mondani. A bécsi régészek sem foglalkoztak a lelettel, így az szinte feledésbe is ment.
A tiszaszőlősi lelet korának és jelentőségének meghatározásához egy másik, ugyancsak Szolnok megyei lelet nyújtott lehetőséget. Ez 1935-ben jött elő Jászladányban rézkori (i. e. 2000-1800) sírokból. Minthogy a két leletben egy egy teljesen azonos alakú – bár méreteiben különböző – tárgy található, az addig éppen egyedülállósága miatt figyelemre nem méltatott leletre most már felfigyeltek a kutatók, – már azok, akik azt egyáltalában ismerték. Így történt, hogy ezt a hazai leletet német folyóiratban külföldi szakember, Milojeie Vladimir ismertette.
Milojeie azonban csak a bécsi kincstárban őrzött leleteket szerzett tudomást. De éppen Tariczky közlései alapján tudjuk, hogy oda csak a leletek egy része jutott. Viszont az ő előadása alapján Rómer Flóris, a magyar régészeti kutatás egyik úttörője még 1878-ban felsorolta, hogy mi minden tartozott a lelethez. Persze a tárgyaknak általa adott leírása nem lehet hű, hiszen tudjuk, hogy a csodás kincs híre egyre módosult. Mindamellett a Bécsben őrzött tárgyakat is felismerhetjük Rómer leírásában, úgyhogy abból mégiscsak kiindulhatunk, ha számba akarjuk venni a leletet teljes egészében.
A meglévő tárgyak között van mindenek előtt is egy, az egyik oldalán fülszerű lemezzé szélesedő, korong alakú aranyékszer, amelynek felületén két dudor is látható. A fülszerű lemez átlyukasztott, bizonyára fel volt valamire varrva, vagy fűzve. Méretei jelentősek, a legnagyobb átmérője 11 cm, súlya 155 gramm. (Ezt az ékszert nézték mellvértnek.)
Van továbbá 2 arany tekercs (az egyik 2 darabra törött); bizonyára karon viselt ékszerek voltak. Súlyuk szintén nem megvehető: 166, ill. 128 gramm. Megmaradt még 4 db kettősen kúpos aranygyöngy és 2 db gyűrűzött felületű arany csövecske eredetileg több is lehetett belőlük.
Rómer leírásában találunk említést még több arany karikáról, amelyek egyike 4,5 gramm volt, amint azt Tiszafüreden megmérték. Lett volna továbbá 12 pár (6 nagyobb, 6 kisebb) „nyolcas alakú arany karika”, 1 arany „csavar” – talán csavart testű huzaldarab – vagy 40 aranygyűrű, aranyhuzalból készült spirális csövecskék 2 „láda fogantyú alakú” ékszer és még egy utólag meghatározhatatlan tárgy, amit sisaknak néztek.
Említ továbbá egy arany markolatú kést, amelynek a pengéje a megtaláláskor jó állapotban volt. (Nem lehetett tehát vas, valószínűleg réz volt; rézkésre vall a levélalak is.) a rézkori sírok jellemző tűzkő-kése is minden bizonnyal szerepelt a leletek között, mert Rómer egy tűzkőből való tárgyat is felsorol még, amit a munkások tűzcsiszoló kovának törtek össze. Végül még anyagedények egészítettek ki a leletet.
A levél alakú rézkés, pattintott tűzkőkés jellegzetes és különösen az utóbbi gyakori lelete a rézkori síroknak. A korong alakú aranyékszerek sem voltak más időben használatosak, csak a rézkorban. Ilyen volt a fentebb említett jászladányi rézkori sírban is, de azóta még teljesen hasonló példányokat is megismertünk az ugyancsak Szolnok megyei Pusztaistvánhéza és a hozzá közel fekvő Csongrád megyei Magyartés rézkori temetőiből. A tiszaszőlősi gyöngyöknek és csövecskéknek is megtalálhatók hasonmásaik a rézkori sírokban. Így tehát szinte teljes biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a tiszaszőlősi kincs rézkori sírból, vagy sírokból származik.
A rézkor és emlékei Szolnok megyében
A rézkor a hazai ősnépek történetének egy olyan időszakát jelenti, (i. e. 2200-1800) amikor az emberek már megismerkedtek bizonyos fémek – így a réz – felhasználásával, ami azután kihatással volt a gazdálkodásunkra is. Ugyanis a fémből sok célra használhatóbb eszközöket lehetett készíteni, mint a csontból, kőből. Természetesen a régi eszközök sem tűntek el a réz megismerésével, hiszen voltak olyan munkafeladatok, amelyek elvégzésére pl. a kőkés keményebb voltánál fogva jobban megfelelt, mint a lágy réz. A tökéletesebb eszközök a termelést, a gazdálkodását is megmozdították, és éppen ez teszi indokolttá, hogy ezt az időt megkülönböztessük a kezdetlegesebb viszonyok közötti, a rézkort megelőző kőkortól.
A rézkor folyamán hazánk területén különböző törzsek éltek. De az Alföldön élt népek ránkmaradt tárgyai, eszközei, fegyverei, ékszerei, égetett anyagedényzete azonos jellegű. Azonosak voltak az életkörülményeink, azonos a gazdálkodásuk, a túlvilágról alkotott hitük, ezzel kapcsolatosan a temetkezésük is. Összevéve azt mondhatjuk: azonos volt a műveltségük, kultúrájuk. Az Alföld rézkori lakosságának műveltségét, hogy szóban is megkülönböztethessük más őskori műveltségektől, bodrogkeresztúri kultúrának nevezték el, annak az alapján, hogy legelőször Bodrogkeresztúron végzett ásatások során ismerték fel ezt a csoportot.
A bodrogkeresztúri kultúra népe sűrűn megtelepült Szolnok megye területén is. Leginkább a Tisza vagy mellékfolyói mentén, azok egykori kanyargós partjain tanyáztak; íggy találtak rá többfelé is a temetőikre. Ezek közül a legjelentősebb az, amelyet 1925-ben és 27-ben Pusztaistvánházán tártak fel. Ugyancsak jelentős a már említett jászladányi temető is. A múlt században 1862-ben a kengyeli pusztán, a Derzsigátnál találtak hasonló sírokra. Újabban 1950-ben a kunszentmártoni gépállomás építésénél leltek ilyeneket, Jászberényben, a Borsóhalmán pedig 1953-ban tártak fel egy temetőt. De szórványos rézkori leleteket ismerünk még Tiszaroffról, Tiszaszentimréről, Besenyszögről, Szolnokról, Mezőtúrról, Újszászról, Kungyaluról, Szelevényről, Tiszasasról.
A rézkori bodrogkeresztúri kultúra temetői betekintést nyújtanak a közel 4000 évvel ezelőtt itt élt np életébe. Az volt ugyanis a hiedelmük, hogy a halott a halál alkalmával a túlvilágra költözik át. A túlvilági életet pedig nem képzelték el másnak, csak olyannak, mint amilyennek a saját életüket ismerték. Szükségét látták tehát, hogy a halott mellé odategyék az eszközeit, fegyvereit, ékszereit, sőt edényekben ételt-italt is adjanak mellé eleségnek. Utóbbi gyanánt gyakran találhatók a sírokban sertéscsontok. Ebből tudjuk, hogy a sertés már háziállatuk volt, de ezen kívül juhot, marhát is tartottak már. A sírokban talált egyszerű kő- és rézeszközök kapás földművelés céljaira is megfeleltek; minden bizonnyal voltak már a telepeik mellett kisebb földjeik is. Annak az alapján, hogy a folyók közvetlen közelében tanyáztak, a halászatnak még igen jelentős szerepet kellett játszania a táplálékszerzés terén. Ismerték már a szövés-fonást is. Az edényeiket olyan mintákkal díszítették, amelyeket eredetileg csakis szőtteseken alkalmazhattak.
A sírokban másként helyezték el a férfiakat és másként a nőket. Az előbbieket általában a jobb, az utóbbiakat a bal oldalukra fektetve, összebúzott karokkal, lábakkal, úgy, mintha aludnának. A férfiak mellé eszközöket, fegyvereket tettek, így majdnem minden esetben egy-egy kőkést, de találunk többször kőből készült nyílhegyeket, csiszolt kőbaltákat, rézárakat, késeket, csákányokat. A nők sírjaiban ilyeneket hiába keresünk, azokban ékszereket lehet csak találni, rendszerint márványgyöngy-fűzért a derék körül, ritkán rézgyűrűt, karperecet, de nem egyszer aranyékszereket is. A férfi és női sírok ezen különbözőségéből megállapíthatjuk, hogy a nemek közötti munkamegoszlás élesen elhatárolt volt.
A hazai rézkorból ránkmaradt emlékek közül a rézcsákányok igen régóta felkeltették a kutatók figyelmét. Sokáig nem tudták azonban megállapítani róluk, hogy melyik őskori műveltség népe készítette azokat, míg végre is a már említett jászladányi temető egyik sírjában az edények mellett megtaláltak egy példányát. Feltűnő, hogy ezeknek a csákányoknak az alakja már 4 ezredévvel ezelőtt is szinte teljesen azonos volt a ma használatos vas csákányokéval.
A tiszaszőlősi lelet jelentősége
Említettem már, hogy a jászladányi és pusztaistánházi rézkori temetők néhány sírjában is találtak arany ékszereket.
Az aranyat nem sokkal a réz megismerése után (mintegy i. e. 2000 táján) hazánk egykori lakosai már széltében ismerték és felhasználták. Felismerve a tulajdonságát és ritkább előfordulását, ékszereket készítettek belőle. Ez volt a második megismert fém vidékünkön. Miként a rezet, valószínűleg ezt is az Alföldet szegélyező hegyekben, a Mátrában, de különösen az Erdélyi Érchegységben találtak, ahol termésréz, illetve termésarany a felszínen is előfordul. Innen hozták az Alföldre, ahol azután feldolgozták, mindez már a különböző vidékek lakossága közötti fejlett kereskedelmi kapcsolatra utal, amely bizonyára csere alapján ment végbe.
A fenti aranyleletek, de még a megyénk határaink kívüli rézkori sírokban találtak is, messze mögötte maradnak a tiszaszőlősi leletnek. Hiszen a jászladányi 3 sírban lelt 8 aranyékszer összsúlya alig éri el a 20 grammot, ugyanakkor pedig a tiszaszőlősi kincs lemezes korongja egymagában 155 gramm, az egész lelet pedig 3 1/2 kg-ot is meghaladhatta. (Csak a megmaradt tárgyak összsúlya 460 gramm.) Pedig értéke mellett, hogy legyen már a néhány grammos ékszernek is, mint a Jászladányból, vagy Pusztaistvánházáról származóknak, hiszen ilyenek is csak alig egy-két sírban találhatók. De a tiszaszőlősi kincs, amely a maga idejében is rendkívüli ékszerkészlet volt, feltétlenül különösebb értéket képviselhetett: birtokosa sem lehetett a közösség egyszerű tagja, csakis valamilyen kiváltságos egyén.
A tiszaszőlősi kincs jelentősége tehát nemcsak abban áll, hogy általa a legkorábbi aranyékszereink egy igen gazdag együttesét ismertük meg, hanem abban is, hogy benne az értékfelhalmozódásnak is egy korábbi emlékét sejthetjük. Az egyes kiváltságos egyének kezében hasonló értékek felhalmozódása jelentette az első lépést az ősközösségi rendszer meglazulásához, idővel a felbomlásához. A tiszaszőlősi lelet révén tudjuk, hogy ez már a rézkorra nyúlik vissza.
Mindezek alapján végtelen nagy kár, hogy a kincslelet jelentős része a régiségek kulturális értékét akkor még felismerni nem tudó emberek kezén a tudomány számára elkallódott.
Sajnos az időjárás nem kedvezett ezért a nagyteremben a gyerekek kedvenc játéka került felállításra: a légvár.
Ahogy megérkeztünk, a helybéli óvó nénik kedvesen körbe vezettek, megmutatták milyen technikákat próbálhatunk ki.
Az idén – rendhagyó módon – már március 14-én tisztelegtünk a 160 éve történt események előtt. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékének felelevenítése pénteken a Polgármesteri Hivatal előtti parkban Kerekes András polgármester ünnepi beszédével kezdődött.
Ünnepségünk az általános iskolások szereplésével folytatódott – az alsó tagozatos tanítói munkaközösség forgatókönyve alapján – Jóvér Kálmánné tanítónő irányításával. Versekkel, dalokkal, zenei aláfestéssel, és tánccal elevenítették fel az 1848-49-es események sorát, igazi lelkesedéssel, az ünnephez méltó módon. A szép műsor után Varga Mihály országgyűlési képviselő emlékezett a márciusi ifjakra, majd koszorút helyezett el a kopjafánál. Heltai Jenő nemes emberi értékekről szóló Szabadság c. versét Szabóné Szegedi Edit tanárnő szavalta el. Az ünnepség zárásaként koszorút helyeztek el: a települési és a cigány önkormányzat, a református és a katolikus egyház, a Baranta csoport, az általános iskola és a diákönkormányzat képviselői a virágokkal és a nemzeti színű zászlókkal díszített kopjafánál.
A nyitnikék madárka csivitelése bálra csalogatta a mulatni vágyókat. Már több éve hagyománya óvodánknak, hogy a gyermekeink javára bált szervezünk.
